Született:

1940. október 9. Nagy-Britannia, Liverpool

Meghalt:

1980. december 8. USA, New York

John Winston Ono Lennon, (1940. – 1980.), énekes, zeneszerző, költő és a The Beatles gitárosa. Élete során volt szólóénekes, politikai aktivista, festőművész, színész és író. Mint a legendás Lennon–McCartney szerzőpáros egyik fele komoly befolyást gyakorolt a rockzene fejlődésére, a komolyabb és politikai üzenetet hordozó irányba terelve azt. Elismerten a 20. század egyik zenei ikonja, és dalait (mint az „Imagine” vagy a „Strawberry Fields Forever”) rendszerint a könnyűzene történetének legjobbjai közé sorolják. 2002-ben a BBC egy közvéleménykutatás keretében összeállította a 100 legnagyobb brit névsorát, melyen a 8. lett.

Korai évek

A társadalmi közhangulat Lennon születésekor eléggé nyugtalan volt, mivel Nagy-Britannia épp a második világháborút próbálta megnyerni. Szülei mindketten rendelkeztek némi zenei háttérrel, de egyikük sem foglalkozott vele komolyan. Lennon a szüleivel Liverpoolban élt mindaddig, amíg apja, Alfred Lennon (becenevén Alf, később „Freddy”) hajópincér ott nem hagyta a családot. John ekkor még csak ötéves volt. Anyja, Julia ekkor úgy döntött, hogy nem képes gondozni a fiát és nővérére, Mimire bízta a nevelését. Így John gyermek- és kamaszkorát Mendipsben, a Menlove Avenue 251. címen töltötte a nagynénjével és annak férjével, George-dzsal.

Mint Liverpool legtöbb lakosa, Lennon is ír származású volt. Nagyapja, James Lennon 1858-ban, Dublinban született, nagyanyja, Mary (leánykori nevén Maguire) szintén ír születésű volt. Anyja, Julia Stanley pedig walesi felmenőkkel rendelkezett. Lennon ír származásáról csak felnőttkorában értesült.

A fiúról kiderült, hogy rövidlátó, így kénytelen volt szemüveget hordani. Korai Beatles-beli karrierje során kontaktlencsét vagy dioptriás napszemüveget viselt, de 1966-ban, a How I Won the War című film forgatásán egy olcsó, egészségügyi szemüveget kellett viselnie. A forgatás után azonban tovább hordta, így személyiségének szerves részévé vált a kerek szemüveg.

Bár nem az anyjával élt, rendszeres kapcsolatban volt vele és a látogatások alatt Julia megtanította bendzsón játszani. John egy életre elkötelezte magát a zene mellett. Nem sokkal fia 18. születésnapja előtt az anya baleset áldozata lett: 1958. július 15-én egy részeg, szolgálaton kívüli rendőr elgázolta. Neki kellett azonosítania anyja holttestét. Ezután barátsága Paul McCartney-val még mélyebb lett, akinek édesanyja szintén meghalt, mellrákban, amikor Paul 14 éves volt. Az esemény Lennon több dalára hatással volt: „Julia” (1968), „Mother” (1970) és „My Mummy's Dead” (1970). Elsőszülött fiát, Juliant édesanyja után nevezte el.

Mimi nagynénje bemutatta Lennon néhány rajzát a Liverpool College of Artnál és elérte, hogy a fiút felvegyék az iskolába. Itt találkozott későbbi feleségével, Cynthia Powellel, azonban hamarosan meggyűlölte az iskolai fegyelmet, konformitást és mint sok korabeli fiatal, egyre növekvő érdeklődéssel figyelte a rock and roll-t és olyan amerikai énekeseket, mint Elvis Presley, Chuck Berry és Buddy Holly. Végül az 1950-es évek végén megalakította saját skiffle zenekarát, a The Quarrymen-t (iskolájáról, a Quarry Bank High School-ról nevezte el). Miután Paul McCartney és George Harrison is csatlakozott, „Johnny and the Moondogs” néven rock and roll-t kezdtek játszani. Nevüket később Buddy Holly Crickets nevű zenekarának emlékére The Silver Beetles–re változtatták (két e-vel; „crickets”-„tücskök”, „beetles”-„bogarak”). Ezt hamarosan The Beatles–re rövidítették. 1962-ben feleségül vette Cynthiát, mert a lány teherbe esett Julian nevű fiukkal.

A Beatlesben játszott szerepe

Mint a Beatles tagja, Lennon komoly hatással volt a rock and roll-ra és kibővítette a zenei irányzat határait az 1960-as években. Őt és szerzőtársát, Paul McCartney-t a 20. század legbefolyásosabb zenészei között tartják számon. Kettőjük közül Lennont tekintik a jobb szövegírónak és McCartney-t a tehetségesebb zeneszerzőnek. Ugyan nagyon leegyszerűsített, de ezen megállapításban van némi igazság. Bár a legtöbb dalt Lennon–McCartney-ként jegyzik, de a Lennon által inspiráltak mélyértelműbb, önelemző és sokszor személyes dolgokkal foglalkozó darabok. A legszürreálisabb dalai a „Strawberry Fields Forever” és az „I am the Walrus” szép példái különleges stílusának. Zeneszerzői kapcsolata McCartney-val többször késztette annak felületesebb, pozitív szemléletének az ellentételezésére, megmutatva az érem másik oldalát. Ez „Getting Better” című daluk szövegében is érezhető:

McCartney: „I have to admit it's getting better, it's getting better all the time.”

 („Meg kell mondanom, ez egyre jobb.”)

Lennon: „Couldn't get much worse!” („Sokkal rosszabb már nem lehet!”)

Lennon és családi problémái

Ma már sokan tudják, hogy Lennon néhányszor megütötte Cynthiát, még kapcsolatuk elején. A Beatlemánia fokozódása és a turnék okozta stressz csak növelte a feszültséget. Fiától, Juliantől is távol volt, aki baráti viszonyban volt Paul McCartneyval. Ahogy később mondta: „Sosem akartam tudni, milyen volt velem az apám. Sokszor nagyon rosszul esett amiket rólam mondott - például, egy whiskeysüvegből jöttem ki egy szombat este. Meg ilyenek. - Hol van ezekben a szeretet? Sokszor mentünk el Paullal valahová - többször, mint az apámmal. Nagyon jó barátok voltunk, sokkal több képen vagyok vele, mint apámmal.”

Meg kell jegyezni, hogy a „Mother” című dalban John magát is okolja, amiért nem nevelte rendesen a fiát.

Lennon és Ono

1966. november 9-én, miután az utolsó turnéjuk véget ért és befejezte a Hogyan nyertem meg a háborút? című fim egy kisebb szerepének a forgatását, Lennon megnézte Yoko Ono kiállítását a londoni Indica galériában. Szerelmi kapcsolatuk 1968-ban kezdődött, a férfi Indiából való hazaérkezése után, mikor rájött, hogy eltávolodtak egymástól feleségével, Cynthiával. A házasság még abban az évben válással végződött, Lennon és Ono pedig elválaszthatatlanok voltak a magánéletben, a nyilvánosság előtt sőt a Beatles lemezfelvételei alatt is. A sajtó Onoval szemben elég rosszindulatú volt, sok mocskolódó cikk jelent meg vele szemben. Ez feldühítette Lennont, aki a nyilvánosság előtt azt mondta, hogy nics John és Yoko, mert ők egyek, JohnÉsYoko. Lennon 1966-ban vegetáriánus lett, és haláláig az maradt. Ezek az új fejlemények nyilvánvaló súrlódáshoz vezettek a zenekar többi tagjával és fokozták a feszültséget a Fehér Album 1968-as felvételei alatt.

1968. december 11-én The Dirty Mac nevű alkalmi zenekarukkal Lennon és Ono részt vett a Rolling Stones Rock and Roll Circus című műsorában.

A szájhagyomány gyakran Onot tekinti az együttes felbomlásának fő okaként, de a valóságban a tagok már menedzserük, Brian Epstein 1967-ben bekövetkezett halála után eltávolodtak egymástól, személyes- és zenei fejlődésük össze nem egyeztethető iránya miatt.

A Beatles utolsó két évében Lennon legtöbb idejét Yokoval és a vietnami háború ellen való tiltakozással töltötte. 1969. március 20-án John Lennon és Yoko Ono megesküdtek Gibraltáron. A mézesheteiket Amszterdamban tartották „Egy ágyban...” a békért („Bed-In” for peace). Később ugyanezt megismételték Montrealban is. Ezen második performance alatt vették fel a „Give Peace a Chance” című dalt, ami a békemozgalmak nemzetközi himnusza lett. A média egyszerűen egy excentrikus párnak tekintette őket, de még mindig fontos szerepet játszottak a háborúellenes megmozdulásokban és a feminista mozgalomban. Többször sajátos módon demonstráltak; kitalálták a Bagism mozgalmat (magyarul „zsákizmus”-nak lehetne fordítani), melyet először egy bécsi sajtótájékoztatón mutattak be. John hamarosan Winstonról Onora változtatta a második nevét, hogy megmutassa Yokoval való egységüket és megírta „John és Yoko balladáját” („The Ballad of John and Yoko”) nászútjukról és az azt követő nyomásról. 1969. november 25-én visszaküldte az angol királynőtől kapott MBE lovagi kitüntetését a vietnami háborúban való brit részvétel, illetőleg a Nigéria-Biafra konfliktusba való beavatkozás miatt; és még egy ok miatt: mert a „Cold Turkey” lecsúszott a listákon (ezt viccnek szánta).

A Beatles feloszlása

A kudarcba fulladt Get Back/Let It Be felvételein nem javult a négy zenész kapcsolata. Miután 1969 nyarán mindketten megsérültek egy skóciai autóbalesetben, Lennon úgy intézte, hogy Yoko folyamatosan vele legyen a stúdióban a Beatles Abbey Road című albumának felvételein. Egy nagyméretű ágyat toltak be a stúdióba, hogy ne kelljen elválniuk egymástól. Ez az album volt a zenekar utolsó csiszolt, egyesült munka eredményének minősíthető lemeze és kiadása után, 1969 őszén úgy tűnt, hogy a tagok csendesen búcsút vettek egymástól. Utoljára 1969. augusztus 20-án voltak mind a négyen együtt a stúdióban.

Lennon elhatározta, hogy feloszlatja a zenekart, de a többiek lebeszélték arról, hogy a nyilvánosság előtt ilyesmit mondjon. Miután McCartney megtudta, hogy a Get Back felvételein készült anyagokat kiadásra készítik elő, komoly vita kezdődött közte és Lennon között; Lennon ugyanis maga ruházta fel Phil Spectort a felvételek kezelésének jogával. McCartney 1970. április 10-én sajtóközleményben tudatta a nyilvánossággal, hogy kilép a Beatles-ből, és a zenekar feloszlik. A feloszlás jogilag csak valamivel később következett be, Lennon és McCartney kapcsolatának itt vége lett; bár röviddel Lennon halála előtt kibékültek.

Szólókarrier

A korábbi Beatles-tagok közül talán neki volt a legváltozatosabb zenei karrierje, gyakran visszatükröződtek benne személyiségének viszontagságai . Még a zenekar tagjaként elkészített három bonyolult, kísérleti elektronikus zenei albumot Onoval, Unfinished Music No. 1: Two Virgins, Unfinished Music No. 2: Life with the Lions, és Wedding Album címmel. Első könnyűzenei szóló albumát, a Live Peace in Toronto 1969-et 1969-ben (még a Beatles feloszlása előtt) vette fel Torontoban, a Rock 'n' Roll Revival Festivalon a The Plastic Ono Banddel, amiben ekkor Eric Clapton és Klaus Voormann is játszott. Ekkoriban három önálló dalt is felvett, amelyek a háborúellenes „Give Peace a Chance”, a heroinnal való küzdelméről szóló „Cold Turkey” és az „Instant Karma!” voltak.

A Beatles felbomlását követően, 1970-ben jelent meg a nyers, őszinte John Lennon/Plastic Ono Band című album, melyre nagy hatással volt Lennonnak az Arthur Janov pszihchiáternél folyó terápiája. A terápia hatása az ordításokban tükröződik, olyan dalokban, mint a „Mother” vagy a „Well Well Well”. A lemez a mai napig egyike a valaha készült legszemélyesebb zenei műveknek. Legfontosabb száma a „God”, amiben felsorolja mindazokat a dolgokat, amiben nem hisz, a Beatlest is beleértve. Következő kísérlete a zenekar mítoszának megszüntetésére egy hosszú interjú volt, amit a Rolling Stone zenei újságnak adott.

1971-ben megjelent az Imagine, karrierjének legsikeresebb szólóalbuma, melynek hangulata az álmodozás és a harag közöt váltakozik. A címadó szám, amely a világbéke himnuszává vált, jelképezte Lennon „fehér korszakát” (fehér ruhák, fehér zongora, fehér szoba...)

Talán ellenhatásként a következő lemez, a Some Time in New York City hangos, érdes, erősen politizáló lett, számokkal börtönlázadásokról, rasszizmusról, szexuális kapcsolatokról, a britek szerepéről az észak-írországi vallási halapú harcokban és személyes gondjairól az amerikai zöld kártya megszerezésében. Ezt az albumot tartják karrierje mélypontjának, mely tele van esetlen, primitív üzenetekkel, de nagyon kevés bennük a művészi érték. Lennont az 1960-as évek vége óta érdekelte a baloldali politizálás, többször is adott adományokat a Trockista Munkások Forradalmi Pártjának. A csoporttal való kapcsolata ekkor volt a legszorosabb. 1972. augusztus 30-án két segélykoncertet adott a new york-i Madison Square Gardenben az Elephant’s Memory nevű zenekar kíséretével. Ezek voltak utolsó teljes koncertjei. Onoval egy héten keresztül meghívott műsorvezetőként működtek közre a Mike Douglas Show-ban, melynek során kiderült, hogy Lennon esze és humora még mindig a helyén van.

1972-ben jelent meg „Woman is the Nigger of the World” című, szexizmus-ellenes dala, melyben arra utal, hogy néhány országban a feketéket diszkriminálják, ugyanígy a nőket is az egész világon. A dalt majdnem mindenhol betiltották, bár második fellépésén a The Dick Cavett Show-ban megpróbálta elérni, hogy leadják a TV-ben.

1973-ban új erőre kapott és megjelentette a Mind Games című albumot. Ebben egy „Nutopia” nevű országról énekel; ez a zöld kártyáért folytatott harcának a szatírája. Ebben az évben a legnagyobb feltűnést okozó dala a különös „I’m the Greatest” volt, amit Ringo Starr nagyon sikeres Ringo című albumára írt.

1973 során magánélete összeomlott, amikor Yoko kitette a szűrét a házból. Yoko felajánlotta asszisztensüknek, May Pang-nek, hogy „legyen John-nal, segítsen neki és teljesítse minden kérését”. John és May hamarosan Los Angelesbe költözött. Lennon ezt az időszakot csak „elveszett hétvége” néven nevezte, bár 1975 elejéig eltartott. Ezalatt May bátorította, hogy több időt töltsön Juliannel, ők pedig Cynthiával barátnők lettek. 1974 során John néhányszor részegen randalírozott, de May szerint a magánéletben higgadt volt, és sok testedzést végzett.

A sok piálás ellenére képes volt egy elég jó fogadtatásban részesülő albumot összehozni, a Walls and Bridges-t. Szerepelt rajta Elton John az ütemes „Whatever Gets You Thru the Night”-ban, ami sláger lett. Egy másik toplistás száma a Beatles-szerű hangzást mutató „#9 Dream”. Azzal zárta az évet, hogy meglepetésvendégként fellépett Elton John Madison Square Garden-beli koncertjén, ahol a „Lucy in the Sky with Diamonds”, a „Whatever Gets You Thru the Night” és az „I Saw Her Standing There” című dalokat közösen adták elő. Ez volt Lennon utolsó koncertje.

1975-ben megjelent a Rock 'n’ Roll című album, melyen ifjúkorában sikeres rock and roll számok feldolgozásai szerepeltek. A projektet hátráltatta Phil Spector produceri közreműködése és számos jogi huzavona. A végeredmény negatív kritikákat kapott, pedig rajta volt a „Stand by Me” ünnepelt feldolgozása is.

Ekkor Yoko első gyermekükkel volt terhes. Lennon úgy döntött, - mivel a Beatlemánia idején nem tudta élvezni az apai élet örömeit - hogy családi életére összpontosít. Ezt megkönnyítette, hogy 1976-ban engedélyezték számára az amerikai bevándorlást, egy több éves, a Nixon-adminisztrációval folytatott csata végeztével, amelyben szerepelt egy politikai indíttatású FBI vizsgálat is.

Ugyancsak 1975-ben segített megírni David Bowie „Fame” című dalát, mely Bowie első listavezető dala lett az USA-ban.

A visszavonulás 1980-ig tartott. Lennon felfrissült, tele volt ötletekkel. Egy karibi vakáció alkalmával sok dalt írt, és egy új albumról kezdett gondolkodni. A visszatéréshez Yoko Onoval elkészítették a Double Fantasy című koncept albumot, ami kapcsolatukról szólt. A cím egy virág nevéből eredt, amit egy kiállításon látott; úgy gondolta, a cím tökéletesen leírja házasságukat. A „(Just Like) Starting Over” elkezdett felfelé kúszni a slágerlistákon, és Lennon egy világkörüli turnéról kezdett gondolkodni. Elkezdte a Milk and Honey munkálatait is, amit végül - sajnos - befejezetlenül hagyott. Eltelt némi idő, mire Ono rávette magát, hogy befejezze.

Lennon eléggé kiábrándult, amikor George Harrison I Me Mine című könyvében szinte egy szót sem írt róla. Yoko szerint annak sem örült nagyon, hogy Paul Beatles-dalai népszerűbbek voltak, mint az övéi.

A gyilkosság

 1980. december 8-án, késő délután, New York-ban egy megzavarodott rajongó, Mark David Chapman lépett a stúdióba induló Lennonhoz, hogy aláírassa a Double Fantasy című album egy példányát. Ezt a kedves gesztust egy fotós meg is örökítette, hogy a New York Daily News egy későbbi számának címlapján szerepeljen. Chapman a nap során a Dakota-ház környékén maradt, mialatt a közeli Central Park tűzijátéka foglalta le a portás és az arra járók figyelmét.

Este, Ono „Walking on Thin Ice” című kislemezének felvétele után Lennonék visszatértek lakásukba. 22:50 körül limuzinjukkal a Dakota-ház elé parkoltak. Először Ono szállt ki, utána Lennon. Mialatt Ono bement, Lennon Chapmanre nézett, utána a bejárat felé indult.

Miközben Lennon elsétált mellette, Chapman azt kérdezte: „Mr. Lennon?”. Ahogy Lennon megfordult, Chapman úgy helyezkedett, amit a szemtanúk „harcállás”-nak neveztek, majd lőtt - ötször. Az egyik mellément, a többi Lennon hátát és vállait érte. Az egyik lövedék az aortáját találta el.

Chapman ottmaradt, fegyverét José Perdomo vette el, utána azt kérdezte tőle: „Mit csinált, mit csinált?”; Chapman csak annyit válaszolt: „Lelőttem John Lennont”. Ezután levette a kabátját, majd J.D. Salinger Zabhegyezőjét kezdte olvasni. A rendőrség perceken belül kiért, és Chapman még mindig olvasott.

Mivel nem tudtak várni a kiérkező mentőre, két rendőr a járőrkocsi hátsó ülésén a Roosevelt Kórházba szállította Lennont. Mikor megkérdezték, hogy tudja-e kicsoda, nem egybehangzó vélemények szerint azt válaszolta, hogy „Igen”, vagy „John Lennon vagyok, a Beatle”, vagy csupán bólintott, így nem tudjuk biztosan, mik voltak az utolsó szavai. Minden, megmentésére irányuló erőfeszítés ellenére belehalt a 80%-os vérveszteségbe. 40 éves volt.